Épp most jövök a Stephanskirche állványzatáról. Készül majd egy bejegyzés a bécsi Dombauhütte munkájáról, de amíg friss az élmény, addig szeretnék pár szubjektív benyomást rögzíteni ez épületről. (Az illusztrációnak betett képeket nem most csináltam, hanem még korábban a telefonommal.)
Egyetemista koromban jártam először a Stephanskirchében. Akkoriban a klasszikus francia gótika volt a kedvencem, így ez a templom nem igazán tetszett, hiányoltam belőle a francia katedrálisok szabályosságát.
Mára gyökeresen megváltozott a véleményem. Ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy az érdeklődésem a későgótika felé fordult, de nem csak ez. Ma már tetszik, ahogy a templomon együttélnek a korszakok: a román nyugati homlokzat a Riesentorral és a Heidenturmokkal, az érett gótikus szentély, a későgótikus hajók és tornyok. Szerencsére ezt a templomot nagyrészt elkerülte a XIX. század purista buzgalma, így nem „egységesítették” a stílusát, ill. nem „fejezték be”. Ennek a szakirodalom szerint az lehet az oka, hogy a soknemzetiségű Habsburg Birodalomban gyanakodva figyelték a nagynémet érdeklődést a gótika – amit akkor német stílusnak tartottak – irányában.
Most külön csak pár elemet méltatnék a templomról.
A déli torony a későgótikus tornyok egyik legszebbje (a másik a straßburgi). A műfajban talán az ulmi a leghíresebb (és a legmagasabb), de azt csak a XIX. század végén fejezték be, igaz, középkori tervek alapján.
A hajók és a toronyok melletti kápolnák boltozata egy találékony és nagyhatású műhely munkájának eredménye, mely műhely Prága után vezetővé vált Közép-Európában.
Az orgonakarzat és a szószék pedig a kőfaragóművészet csúcsa – rengeteg apró leleménnyel, ahogy arról most volt alkalmam meggyőződni –, a császársírról nem is beszélve.
Sok képet csináltam, most végre nem telefonnal, hanem rendes fényképezőgéppel, a következő bejegyzésben közzé is teszek néhányat.
Sok képet csináltam, most végre nem telefonnal, hanem rendes fényképezőgéppel, a következő bejegyzésben közzé is teszek néhányat.
