Wiener Dombauhütte

Bauhüttének nevezték a középkorban azt a szervezetet, ami egy-egy nagyobb építkezésnél a kivitelezéshez létrejött. A kétkezi munkások mellett a Hütte tagjai voltak az építőmesterek és az építkezéssel kapcsolatos számadásokat vezető írnokok is. Aki volt már német nyelvterületen síelni, az jól tudja, hogy a Hütte kb. kunyhót jelent. A Bauhütte mint szervezet az építkezés melletti felvonulási épületről kapta a nevét, ahol a szerszámokat tárolták és ahol a kőfaragók dolgoztak. (Ezért is érthetetlen számomra, hogy magyarul miért építőpáholynak hívjuk.)

Az 1459-es regensburgi páholygyűlés a Német-római Birodalomban négy főpáholyt nevezett ki, és a birodalom területét ezek között osztotta fel. A négy főpáholy a kölni, a straßburgi, a berni és a bécsi lett, közülük is a legfőbb a straßburgi. Érdekesség, hogy a bécsi páholyhoz sorolták Magyarországot is, ami nem is tartozott a Német-római Birodalomhoz.

A középkor végével eljárt az idő az építőpáholyok felett is. A nagy hatású bécsi páholy tradicionális formájában 1513-ban oszlott fel, utolsó alkotása a híres orgonakarzat volt, ami alól az építőmester, Anton Pilgram kukucskál, ezzel is cáfolva a középkori alkotók névtelenségéről szóló tévhitet.

A templom XIX. századi nagy restaurálásakor 1860-ban Leopold Ernst felélesztette a Dombauhüttét, ami a mai napig is a templom melletti épületben működik. Itt tettem én is egy látogatást Dr. Barbara Schedl jóvoltából.

Egy fiatal kőfaragó vezetett körbe, aki minden kérdésemre válaszolt. A Hütte kb. 20 embert foglalkoztat főállásban, ezek nagy része fizikai munkás (kőfaragó, kőszobrász, lakatos), illetve a titkárságon (ami a püspökség irodaházában kapott helyet) további négy ember dolgozik: a Hüttét vezető építész, egy művészettörténész, egy titkár és egy könyvelő. Bármilyen meglepőnek tűnhet, ez a folyamatos karbantartást biztosító állandó apparátus hosszú távon jóval olcsóbb, mint a Magyarországon szokásos 20–30–40 évente bekövetkező kampányszerű nagy restaurálások, egyszerűen azért, mert a folyamatos karbantartásnak hála nem tud az épület annyira lepusztulni, mint nálunk két nagy restaurálás között. 

A Google Maps 45°-os nézetén jól látszik a templom oldalához simuló Bauhütte és a Bischofstort eltorlaszoló kődepónia (ahol egyébként csak a legszükségesebbeket tárolják, mert Bécs egyik külső kerületében van egy nagy kőraktáruk):

Itt már nem nagyon járnak ki-be a püspökök

A kövek megmunkálása az eredeti darabok alapján történik. A sérült követ kiemelik a helyéről, pauszra lerajzolják a formáját, és ezt a pauszt, illetve az eredeti követ veszi alapul a kőfaragó az új elem megalkotásakor. Gépi erőt csak a nagy, durva munkákhoz használnak, a finom munkák teljesen hagyományos módon zajlanak. 

Ami számomra nagyon érdekes volt, hogy a felülnézeti rajzokon ugyanúgy egy lapon ábrázolják az elem különböző rétegeit, ahogy a középkori kollégáik tették. A pausz használatán kívül annyi a különbség, hogy színeket is használnak: a felső réteg piros vonallal van ábrázolva, az alsó kékkel. (Ahogy a kőfaragó magyarázta nekem: felül süt a nap, ott meleg, van, ezért a piros vonal :-))

Ilyenkor nyáron többnyire nem a Hüttében dolgoznak, hanem kint az állványon. Az egész épület sosincs egyszerre beállványozva, mindig egy szakaszon dolgoznak, és mindig csak a legsérültebb elemeket cserélik ki. Így mire körbeér az állvány (20–30 év alatt), lehet folytatni azokkal a kövekkel, amik az előző körben még nem számítottak a legsérültebbek közé.

A kőfaragók (Steinmetz, ők végzik el az egyszerűbb faragásokat) és kőszobrászok (Bildhauer, ők alakítják ki a finomabb alakzatokat, pl. a kúszóleveleket) munkája nagyon időigényes. Egy néhány méteres darab kifaragása ebből a párkányzatból három hónap:

Ezt a fotót egyébként a padláson készítettem, ahol a Dombauhütte egy kis – nem látogatható – kiállítást rendezett be a munkájáról:

Egy taposókerekes daru rekonstrukciója. Az eredeti is megvolt a XX. századig. Én is kipróbálhattam, felemeltem vele azt a kb. 150 kg-os követ.

Egy kb. embermagasságú fiatorony és az 1:1-es léptékű tervrajzai.

A kőfaragók szerszámai.

Így készül egy párkány: a durvától a finom megmunkálás felé, egy elemen bemutatva.

Jelenleg a Singertor környéke és a Steffl (a déli torony) egy része van beállványozva. Az én kalauzom a Singertor fölött dolgozik, egy fiatornyot farag újra éppen.

Ezen a képen látszik, hogy hol ér véget a Steinmetz és hol kezdődik a Bildhauer munkája. Előbbi a bal oldali hasábszerű tömböket faragja ki, utóbb készíti el belőlük a jobb oldali finom kúszóleveleket.

Az újrafaragott és az eredeti elem.

Sablon levétele.

Az új elem bepróbálása.

Ezt a képet a Steffl állványán készítettem. Ahogy megtudtam, az ólom azért kell, mert a torony meglehetősen mozog, és ha nem biztosítanák a kövek finom elmozdulását a puha ólom közbeiktatásával, akkor eltörnének. Ilyen helyeken már a középkorban is alkalmaztak ólmot.

Végezetül egy vízköpő felülnézetből, tölcsérrel, hogy ne az állványra köpje a vizet. 

A Stephanskirche

Épp most jövök a Stephanskirche állványzatáról. Készül majd egy bejegyzés a bécsi Dombauhütte munkájáról, de amíg friss az élmény, addig szeretnék pár szubjektív benyomást rögzíteni ez épületről. (Az illusztrációnak betett képeket nem most csináltam, hanem még korábban a telefonommal.)

Egyetemista koromban jártam először a Stephanskirchében. Akkoriban a klasszikus francia gótika volt a kedvencem, így ez a templom nem igazán tetszett, hiányoltam belőle a francia katedrálisok szabályosságát.

Mára gyökeresen megváltozott a véleményem. Ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy az érdeklődésem a későgótika felé fordult, de nem csak ez. Ma már tetszik, ahogy a templomon együttélnek a korszakok: a román nyugati homlokzat a Riesentorral és a Heidenturmokkal, az érett gótikus szentély, a későgótikus hajók és tornyok. Szerencsére ezt a templomot nagyrészt elkerülte a XIX. század purista buzgalma, így nem „egységesítették” a stílusát, ill. nem „fejezték be”. Ennek a szakirodalom szerint az lehet az oka, hogy a soknemzetiségű Habsburg Birodalomban gyanakodva figyelték a nagynémet érdeklődést a gótika – amit akkor német stílusnak tartottak – irányában.

Most külön csak pár elemet méltatnék a templomról. 

A déli torony a későgótikus tornyok egyik legszebbje (a másik a straßburgi). A műfajban talán az ulmi a leghíresebb (és a legmagasabb), de azt csak a XIX. század végén fejezték be, igaz, középkori tervek alapján.

A hajók és a toronyok melletti kápolnák boltozata egy találékony és nagyhatású műhely munkájának eredménye, mely műhely Prága után vezetővé vált Közép-Európában.

Az orgonakarzat és a szószék pedig a kőfaragóművészet csúcsa – rengeteg apró leleménnyel, ahogy arról most volt alkalmam meggyőződni –, a császársírról nem is beszélve.
Sok képet csináltam, most végre nem telefonnal, hanem rendes fényképezőgéppel, a következő bejegyzésben közzé is teszek néhányat.

Institut für Kunstgeschichte

A múlt héten áttettem a székhelyemet az ÖNB-ből az egyetem művészettörténeti intézetére (Institut für Kunstgeschichte), hiszen végülis ezért jöttem. Még múlt pénteken elmentem Max Hartmuthoz egy rövid bemutatkozásra, hétfőn pedig Barbara Schedl fogadott, nagyon kedvesen és segítőkészen. 

A művészettörténeti intézet az egyetem Spitalgasse-i kampuszán van. Ez a kampusz gyakorlatilag egyetlen épületből áll, ami viszont olyan nagy és annyi belső udvart magába foglal, hogy tulajdonképpen egy külön városrész. Ahogy Frau Schedltől megtudtam, korábban kórház volt. Az udvaroknak nagyon jó hangulatuk van, tele vannak zölddel és ücsörgő diákokkal.

View Larger Map

Az Institut für Kunstgeschichtének korábban olyan vezetői voltak, mint Alois Riegl, Max Dvořák, Julius von Schlosser vagy Hans Sedlmayr.
Az intézet könyvtára nagyon jól felszerelt. Ne tanszéki, inkább kari méretű könyvtárat képzeljetek el. Nagyon sok minden szabadpolcon van, szabadon lehet jönni-menni, barátságos hangulata van az egésznek. Beiratkozni sajnos csak osztrák lakcímmel lehet, de enélkül is lehet a szabadpolcon lévő könyveket és az olvasótermet használni, és ahogy mondtam, szinte minden megvan szabadpolcon.
A hét nagy részét Tim Juckes könyvének olvasásával töltöttem. (The Parish and Pilgrimage Church of St Elizabeth in Kosice: Town, Court, and Architecture in Late Medieval Hungary). A szerző Angliából került Közép-Európába, és megcsinálta azt, amire a magyar művészettörténet-írás szűk 170 év alatt nem volt képes: megírta a kassai Szent-Erzsébet templom monográfiáját, benne egy külön fejezettel Kassa középkori topográfiájára. Ezt a feladatot magyar és szlovák nyelvtudás nélkül természetesen nem lehetett volna elvégezni, ígyhát amennyire kellett, megtanulta ezt a két nyelvet is, és amit letett az asztalra, tényleg egészen kiváló. És mivel angolul van, minden nemzet kutatója számára használható (ami a magyar vagy a szlovák nyelvű szakirodalomról ugyebár nem mondható el). Mivel a kassai épület nekem is az érdeklődésem középpontjában áll (erről írtam a másoddiplomámat is), nagyon örültem, hogy személyesen is találkozhatok Timmel. Azóta már kétszer voltam nála, és mindkét beszélgetés nagyon inspiráló volt, ezenkívül kaptam tőle néhány cikket és archív tervet is a kassai templomról.
Múlt pénteken tettem egy látogatást Schwarz professzornál is, aki a meghívólevelemet aláírta. Ő is nagyon barátságosan fogadott, nagyon jó tippeket adott a további kutatásaimhoz, illetve kölcsönkaptam tőle három könyvet, és most pénteken megyek hozzá újra.
Végezetül néhány kép az egyetemről, pontosabban az olvasóteremről és arról a szárnyról, ahol a művészettörténeti intézet van.